Girl next door - Palvin Barbi teszt

Szerintem az internet, a social tartalmak és a fogyasztók egy jó nagy része egy olyan mélyrepülésben van, aminek több, mint valószínű, hogy nem happy end a vége.

De még mielőtt belecsapnék a mostani véleményem megformálásába, eszembe jutott egy nagyon egyszerű dolog.

Nevezzük úgy, hogy Palvin Barbi-teszt.

(Akinek pedig még nem jött szembe a téma, annak respect, hiszen azt jelenti, hogy jó helyen éli az életét.)

Váltott ki bármilyen gondolatot, esetleg negatív érzéseket, frusztrációt belőled, ahogy megláttad ezeket a tartalmakat?

Ha nem: szuper, rendben vagy magaddal.

Ha igen: kezdj el dolgozni önmagadon. (és nem, nem azért, mert 6 héttel a szülés után nem vagy VS modell)

Akik olvasták a korábbi tartalmaimat, azoknak nem újdonság: számomra az anyává válás egy olyan arcon csapó, útba tevő, szemfelnyitó, a világot is megkérdőjelező pont volt, amire álmomban nem gondoltam.

Világ életemben nagyon fontos voltam magamnak. Hol azért, mert húsz éven keresztül a sebeimet próbáltam begyógyítani, hol azért, mert már nagyjából sikerült, és próbáltam erre vigyázni.

Aztán jött a szülés és az anyaság, és belecsöppentem egy olyan világba, mint a Stranger Things fejjel lefeléje, és azt éreztem, hogy akik körülvesznek, tízből kilencen kattantak.

Már a kórházban töltött idő alatt villogott a piros lámpa a fejem felett:

"én nem akarok egy lelakott nő lenni"

Nem akarok két naponta fürdeni.

Nem akarok kórházi koszton regenerálódni.

És nem akarok idegileg tönkremenni a nem alvástól.

Az Ordine rendszerező vállalkozásom és a 2021-es anyává válásom kéz a kézben fejlődtek napról napra és bárcsak lett volna valaki, aki már előtte elmondja nekem, hogy mi az az egy dolog, amire az életemben szükségem lesz:

egy rendszer.

Az, hogy ki hogyan indul neki a szülővé válásnak, teljesen egyedi. Valaki mentálisan nincs a toppon, akad, aki fizikálisan lehetne jobb állapotban.

Egy biztos: mind mentálisan, mind fizikálisan szükséges legalább egy nullás szintre felhoznia magát az embernek ahhoz, hogy utána a természetes hormonhullámok ne engedjék beszivárogni a külvilág zaját, szagát.

Ez indul azzal, hogy a nő rendben van magával. 

Majd folytatódik ott, hogy ha szerencsés a társával egy úton járnak, és közösen is képesek fejlődni.

Tágabb értelemben nagyon jó, ha van egy stabil családi és baráti háttér.

Majd folytathatnám a környezettel, az otthonnal, a mindennapok feladataival…

A múlt héten, amikor meetingünk volt az Ordine-lányokkal, arról beszélgettünk, hogy a mi egyetlen mottónk az idő–energia–pénz hármasának egyensúlya.

A sorrend pedig abszolút nem véletlen.

Az idő az egyetlen véges erőforrásunk.

Mégis annyian töltjük az időnket felesleges dolgokkal: telefon görgetésével, halogatással, mások – valótlan vagy legfeljebb töredékében valós – élete után sóvárgással, a "bárcsak én is úgy néznék ki" gondolattal, vagy azzal, hogy "neki könnyű".

A PB-teszt pedig még mindig él:

ha van gondolatod másokról – dolgoznod kell magadon.

Ha nincs, szuper.

Mehetsz tovább.

Aki nem érti meg, hogy nagyjából minden kérdésére a válasz az ideje, annak ezt nehezebb elmagyarázni.

Akiben viszont van nyitottság rá, azzal egész könnyű dolgunk van.

Anyaként az egyik kedvenc mondatom lett, hogy senki nem jön, hogy megmentsen.

Emberként, nőként és főként anyaként nézve ezt, a legtöbb, amit magamért vagy a gyerekeimért tehettem, az volt, hogy ezt megértettem, és ennek megfelelően kezdtem el dolgozni magamon.

Ha nem is első helyre – mert gyerek(ek) mellett valóban nehéz –, de minimum előrébb helyezni magamat a képzeletbeli sorrendben.

Nem, nem anyának kell lennie, aki utoljára ül le enni.

Nem, nem anyának kell elkéreckedni hajat mosni.

Nem, nem anyának kell mindig csutkára lemerülve kullogni, majd szararcnak lenni, mert a nulla energiájával esetleg ingerültebben reagál dolgokra.

És bár alapvetően a vállalkozásunk az otthonok rendszerezésével kezdett el évekkel ezelőtt foglalkozni, ahogy elkezdtem dolgozni saját magamnak egy rendszeren, úgy éreztem:

ha nekem beválnak belőle dolgok, miért ne osztanám meg más nőkkel?

Hiszen az életben mindannyian egy zárt rendszerben vagyunk.

Attól, hogy én esetleg jobban kezdem el érezni magam, több időm van magamra, vagy megértettem, hogy én hol helyezkedem el a saját térképemen, ha mindenki más a környezetemben mínusz kettőn van, akkor még nem igazán leszek előrébb társadalmilag.

Elkezdtem megfigyelni, hogy a napirendet a hajamra kenhetem: ha nincs egy átfogóbb rendszerem, akkor csak futok magam után.

"Ma sem volt időm mosást berakni."

"Ma sem jutottam el edzeni."

"Majd holnap mosok akkor hajat."

A jó hír, hogy bárkik vagyunk, nagyjából ugyanazon a problémahalmazon rugózunk.

A másik két eszköz – ezek közül is főként a pénz – annyit csavar a dolgon, hogy ki kisebb otthonban, ki nagyobban, ki vidéken, ki városban, ki takarítónővel, ki személyi edzővel, ki egyedül, ki szakemberrel próbál működni.

De ugyanabból a heti 168 órából próbálunk haladni és evezni a kaotikus napok tengerén.

Ez az egész kapta anno nálunk a 'HETI TERVEZŐ – önmagad legjobb verziója' nevet. Bár az alapok nagyon jók voltak benne, sok volt a belső rendszerhiba, amin az évek alatt a több száz ügyfél és a saját tapasztalataink alapján csiszolgattunk, fejlesztettünk, így jövőre végre a végleges kerékvágásban tudjuk a nagyközönség előtt prezentálni.

Na de a Heti Tervezőtől eltekintve.

A legnagyobb probléma, hogy az én idő és az önmagunkra fordított idő egy fiktív, komolytalannak titulált dolog az emberek és köztük főleg a nők életében.

"Jaj, de hát egyedül voltál bevásárolni."

"Oh, majd hajmosás közben tudsz töltődni."

"Csendben tudsz mosogatni, az is töltődés, nem?"

NEEEEEEM.

A bevásárlás nem énidő.

A hajmosás nem énidő.

A mosogatás nem énidő.

És attól sem lesz valami énidő, hogy közben egyedül vagy.

Mert az énidő nem azt jelenti, hogy végre nincs melletted senki.

Hanem azt, hogy te is ott vagy a saját életedben. - és hogy kinek mi az énidő? Innen folytatom.