Girl next door - Önmagam egyáltalán nem tökéletes verziója
Szerintem itt van az egészben a kutya elásva: nem feltétlenül az a probléma, hogy nincs időnk.
Hanem az, hogy magunkra csak akkor akarunk időt fordítani, amikor már mindenki és minden más megkapta a magáét.
És ez egy soha véget nem érő történet.
Mindig lesz még egy adag mosás. Mindig lesz mit elpakolni. Mindig lesz egy email. Mindig lesz bevásárlás. Mindig lesz valaki, akinek szüksége van rád. Mindig lesz valami, ami fontosabbnak tűnik...
És ha saját magad mindig csak a lista végére kerülsz, akkor valójában nem az időddel van probléma, hanem azzal, hogy a saját életedben nincs lefoglalt helyed.
Ez pedig nagyon nem ugyanaz.
Én nem hiszek abban, hogy minden nap két órát kell meditálnod, jógáznod, kádban feküdnöd és egy matchát szürcsölgetned ahhoz, hogy "jól legyél".
Sőt...szerintem ez is az internet egyik újabb baromsága.
Mintha az önmagunkkal való törődés is egy újabb projekt lenne, amit tökéletesen kell teljesíteni.
Legyen reggeli rutinod.
Legyen esti rutinod.
Sportolj.
Olvass.
Meditálj.
Járj terápiára.
Igyál vizet.
Szaunázz.
Hidegterápia.
Légzőgyakorlat.
Nyújtás.
Bőrápolási rutin.
Hajápolási rutin.
És közben valahogy még dolgozz is, nevelj gyereket, tartsd rendben az otthonod, legyél jó társ, legyél jó barát, legyél jelen a családodnak, és lehetőleg nézz is ki jól.
Köszönjük, internet.
Pont ugyanoda jutottunk, csak most már az "önmagaddal való törődés" is egy teljesítmény lett.
Én ennél sokkal egyszerűbben gondolkodom: már nem az a célom, hogy minden nap a legjobb verziómat hozzam.
Hanem hogy legyen egy olyan rendszerem, amiben nem kell folyamatosan megmentenem magam a saját életemtől.
Ez óriási különbség.
Mert ha minden nap káosz van, akkor az ember folyamatosan tűzolt. És tűzoltás közben nincs énidő.
Nincs edzés.
Nincs hajmosás.
Nincs olvasás.
Nincs nyugodt kávé.
Nincs semmi.
Csak az van, hogy "ezt még gyorsan megcsinálom, aztán majd…"
És valahogy mindig eljutunk a "majdhoz".
Én ezért kezdtem el annak idején nem napi, hanem rendszerszinten nézni az életemet.
Mert a hétfő önmagában nem fogja megoldani a szerdát. A szerda nem fogja megoldani a pénteket. És egy jól sikerült vasárnap este sem fogja automatikusan rendbe tenni a következő hetet.
Látni kell egyben.
Mi fér bele?
Mi nem fér bele?
Mikor dolgozom?
Mikor vagyok anya?
Mikor vagyok társ?
Mikor vagyok vállalkozó?
Mikor intézem az otthont?
Mikor sportolok?
Mikor találkozom másokkal?
És – ami szerintem még mindig sok nőnél valahogy kellemetlen kérdés –
mikor vagyok csak én?
Nem anya.
Nem feleség.
Nem vállalkozó.
Nem háztartást menedzselő ember.
Nem az, aki mindenki más igényeit fejben tartja.
Hanem én.
És itt jön be nálam az idő–energia–pénz hármasa.
Mert lehet, hogy van két órád. De nincs hozzá energiád.
Lehet energiád. De nincs pénzed arra, hogy bizonyos dolgokat kiszervezz.
Lehet pénzed. De ha az idődet teljesen mások és más dolgok osztják be, akkor ugyanott vagy.
Ezért nem hiszek az egyetlen univerzális megoldásokban.
Nem fogom azt mondani, hogy "csak kelj fel egy órával korábban".
Nem. Lehet, hogy neked az a legrosszabb tanács a világon.
Nem fogom azt mondani, hogy "delegálj mindent".
Lehet, hogy nincs kinek.
Nem fogom azt mondani, hogy "járj edzeni heti ötször".
Lehet, hogy most éppen heti kettő is rengeteg.
És nem fogom azt mondani, hogy "csak akard jobban".
Mert szerintem ez az egyik legkárosabb mondat, amit egy túlterhelt embernek mondani lehet.
Azt viszont igen:
nézd meg, hogy mire megy el az életed.
Nem egy nap.
Egy hét.
A teljes 168 óra.
Mert ott már nagyon érdekes dolgok kezdenek látszódni.
És lehet, hogy rájössz, hogy nincs is olyan kevés időd.
Csak nincs még rendszere.
Lehet, hogy nem újabb motivációra van szükséged.
Hanem arra, hogy végre valaki segítsen kívülről ránézni arra, hogyan működsz.
És lehet, hogy nem több dolgot kell bepréselned az életedbe.
Hanem éppen ellenkezőleg.
Ki kell venni belőle dolgokat.
Sokáig rosszul gondoltam arra a kifejezésre, hogy "önmagam legjobb verziója." Mert az önmagad legjobb verziója nem az, aki a legtöbb mindent képes elvégezni.
Hanem az, aki úgy tudja működtetni az életét, hogy közben nem veszti el benne saját magát.
Nekem valahol itt kezdődött az Ordine valódi története.
És talán ezért is lett az otthonok rendszerezéséből idővel sokkal több.
Mert minél többet foglalkoztam a tárgyakkal, a terekkel, a háztartásokkal, a napi rutinokkal és az emberek működésével, annál inkább azt láttam:
a káosz nagyon ritkán ott kezdődik, ahol látszik.
A kupi a nappaliban sokszor nem a nappaliról szól.
A telepakolt szekrény nem feltétlenül a ruhákról szól.
A folyamatos rohanás nem feltétlenül arról szól, hogy túl sok dolgunk van.
És az, hogy egy nőnek nincs egyetlen órája sem saját magára, sokszor nem azért van, mert nincs egy órája.
Hanem mert valahol útközben megtanulta, hogy az az egy óra magával kevésbé fontos, mint minden más.
Na, ezen kellett nekem is dolgoznom. És valójában ezen dolgozunk azóta is nap, mint nap: erről szól az új verzió.